»
A sötétség fénye ,
Fred Kelemen retrospektív
Október 15-19 között az Uránia Nemzeti Filmszínházban retrospektív vetítéssorozatot tartanak Fred Kelemen filmjeibol. A hazai közönség számára a magyar származású német rendezo neve leginkább Tarr Béla legutóbbi filmje, A londoni férfi stáblistájáról lehet ismeros, melyben Kelemen operatorként közremuködött. A sorozat különlegessége, hogy maga a rendezo is részt vesz a vetítéseken, ezt követoen a nézok közönségtalálkozó keretében tehetik fel kérdéseiket az alkotónak. A beszélgetéseket angolul, magyar tolmácsolással Csillag Márton filmkritikus vezeti.
A rendezot és filmjeit október 14-én este Tarr Béla ajánlotta a közönség figyelmébe. „Egy olyan kollegám és barátom filmjét tisztem most fölvezetni, akihez nagyon sok közöm van, ez mindig elfogódottá teszi az embert. Fred, akit 1990 óta ismerek, nagyon következetesen és egy irányba gondolkodik, mindig egy dologra fókuszál: az emberi sérülékenységet és fájdalmat próbálja valamilyen módon megérteni, megérinteni és érzékeltetni. Ezek a filmek érzékenyek és törékenyek. Törékeny, érzékeny emberek történetét fogjuk látni, és Fred képes arra, hogy megszerettesse velünk figuráit. Szerintem ez boven elég. Sot, ez talán a legtöbb. Azt kérem önöktol, hogy fogadják filmjeit szeretettel, és hívjanak el másokat is.”
Fred Kelemen megköszönte Tarr Béla baráti szavait, és örömét fejezte ki, hogy végre Budapesten is megmutathatja filmjeit. A sorozat nyitófilmje, az 1994-ben bemutatott Verhängnis/Végzet volt, amit eloször a müncheni filmfesztiválon vetítették, majd ezután fesztiválkörúton bejárta az egész világot, 1995-ben nemzeti filmdíjat kapott Németországban. A vetítés után a rendezo így vallott filmjérol: „A filmet 1993-ban, nem sokkal a fal lebontása után forgattam, Berlin helyzete akkoriban nagyon speciális volt. Rengeteg bevándorló, foleg románok és oroszok érkeztek Nyugat-Berlinbe a jobb élet reményében, de ez álom maradt. Ekkor zajlott a délszláv háború, és nem sokkal késobb elkezdodött a csecsen háború. Ebbol a hangulatból próbáltam valamit elkapni, két ember történetén keresztül bemutatni ezeket a súlyos változásokat. Ez a történelmi helyzet volt a sztori kiindulópontja, ugyanakkor a film egy univerzális emberi történetet mutat be, ami bárhol, bármikor, akkor vagy most, Budapesten vagy Berlinben is megtörténhetne. A film egyik helyszíne egy kocsma, amit valóban jugoszlávok vezettek, és a vendégek is a háború sújtotta Jugoszláviából érkezo menekültek voltak, akik a pultnál üldögélve próbáltak magukhoz térni, és célt találni az életben. A jelenet statisztái a kocsma akkori vendégeibol verbuválódtak; a pultoslány nem sokkal a forgatás után visszament Splitbe, mert azt remélte, odáig nem ér el a háború, de tévedett. A film a szereplok saját sorsához közeli élethelyzetekre épít, ami azért fontos, mert nem használtunk pontosan kidolgozott forgatókönyvet, csak az egyes jelenetek leírása volt meg. Forgatás elott minden jelenetet a színészekkel együtt dolgoztuk ki, rengeteget beszélgettünk és sokáig próbáltuk a koreográfiát a helyszíneken.”
Filmjének különleges képi világáról és a készítés módjáról Kelemen elárulta, hogy Hi8-as kamerával forgatott, ami akkor a legkorszerubb technikának számított. Ezt késobb úgy nagyította 35-ös filmre, hogy egy monitort filmezett le. E szokatlan eljárás révén szemcséssé, roncsolttá válik a kép, és különleges színvilág jön létre; a rendezo úgy érezte, hogy a történetet ez a látvány szolgálja leginkább.
A Végzet keletkezésének körülményeit tovább árnyalta a rendezo: „A kelet-európai film mindig nagy hatással volt rám, sokkal többre becsültem, mint a hollywoodi filmet. Emellett leginkább talán a neorealista és a német expresszionista filmek inspiráltak. Filmes tanulmányaim során, a kilencvenes évek legelején részt vettem Tarr Béla háromnapos workshopján, ahol párokban dolgoztunk, én operatorként közremuködtem egy diáktársam filmjében. Béla ekkor figyelt fel rám: nagyon tetszett neki, ahogy fényképeztem, és úgy érezte, közünk van egymáshoz. Attól fogva egyre szorosabb szakmai együttmuködés és barátság szövodött közöttünk. 1993-ban, a következo workshop alkalmával már túl voltam elso filmemen, és olyannyira megcsömörlöttem a filmszakmától, hogy elhatároztam, soha többé nem csinálok filmet. Béla bíztatott, hogy forgassak, de én hajthatatlan voltam. Napokig unszolt, mire azt válaszoltam, hogy én ezeknek nem forgatok. Ekkor azt mondta: rendben, akkor forgass nekem egy filmet. Így készült el a ma látott film, a Végzet . Béla rábeszélte a dékánt, hogy az iskola finanszírozza a workshop idokeretén jócskán túlfutó projektet, így végül is az o közbenjárásával sikerült leforgatnom a filmet. Béla bízott bennem, és ez manapság nagyon ritka.”
Filmhu: Tarr Béla mellett egy másik jelentos filmmel foglalkozó személyiség, Susan Sontag is fontos szerepet játszott pályáján. Sontag egy tanulmányban csodálatosnak nevezte az imént látott filmet, és a mozi utolsó nagy alkotásai közé sorolta. Hogyan ismerkedtek meg? F. K.: A kilencvenes évek közepén a new yorki Modern Muvészetek Múzeumában vetítették a filmemet három hétig, napi háromszor. Susan találkozni akart velem, mert nagyon szerette, amiket csinálok, így meglátogattam, és a New Yorkban töltött ido alatt többször hosszasan beszélgettünk. Ettol kezdve haláláig kapcsolatban maradtunk. Filmhu: A film atmoszférája, hangi világa - és nem csupán a zene - legalább olyan fontos és eros a filmjeiben, mint a vizualitás. Mi az oka ennek? F. K.: A zene rendkívül fontos számomra. Berlinben zenei tanulmányokat is végeztem, hangszeres zenét tanultam. Véleményem szerint a film sokkal közelebb ál a zenéhez, mint mondjuk az irodalomhoz: a film idobelisége és struktúrája leginkább egy zenemuhöz hasonlítható. Nálam a hang – valóban nemcsak a zene, hanem a teljes akusztikus világ - a film rendkívül fontos része, az alkotás lényegi összetevoje. Filmhu: Ezért volt a felirat nélküli kópiáról vetített film a délszláv karakterek dialógusai ellenére is tökéletesen értheto és rendkívül átüto. F. K.: Valóban, én is úgy gondolom, hogy a film a dialógusok szószerinti megértése nélkül is értheto és átélheto maradt. Meg vagyok gyozodve róla, hogy ez a filmem a képek erejével és nem a szavak erejével hat. Csak remélni tudom, hogy a nézok így is teljes élményben részesültek. Filmhu: A közönségtalálkozón említette, hogy a német expresszionizmus nagy hatással volt Önre és muvészetére. Egy magyar író és filmkritikus, Forgács András szerint a Végzet olyan, mint egy ballada. Mind a német expresszionizmus, mind a ballada a középkor világában gyökerezik (vagy abból táplálkozik), és mintha az Ön muvei is ebbol a világból merítenének. F. K.: Ez egy nagyon érdekes és lényeges kérdés. Pontos meglátás, hogy muveim erre a hagyományra vezethetok vissza, hiszen mindig is nagyon mélyen foglalkoztatott a középkor, mert az egy erosen drámai kor volt, eros kontrasztokkal, mint ördög és angyal, menny és pokol, sötét és világos, fekete és fehér, jó és rossz. Ebben a korban az emberek mindennapi gondolkodásában az ördög és angyal még valóságos lények voltak, akik mindenhol ott lehettek. Az emberek ellentétek mentén gondolkodtak, ezek alapján ítélték meg a történteket. A mi korunk már egészen más, kevésbé drámai, a kontrasztok is elmosódnak. A valóság persze ma is drámai, de a róla való gondolkodás, a drámai tudat eltunt. Az élet ilyetén megértése ma már különlegesnek számít, pedig ez az élet és halál ellentétben gyökerezik. A középkor muvészete ezért is vonz annyira, mert amellett, hogy végletes, szélsoséges témákat választ, eros kontrasztokkal dolgozik: a festészetben a fény-árnyék kezelés, a világos-sötét ellentét példázza ezt leginkább. Filmhu: A retrospektív vetítéssorozatra egyenesen Pécsrol, a Moveast fesztiválról érkezett. Ön, mint zsuritag és mint a kelet-európai filmmuvészet szerelmese hogyan értékeli a régió elsofilmes felhozatalát? F. K.: Eloször is le kell szögeznem, hogy természetesen minden filmkészítot becsülök és a filmkészítésbe fektetett minden energiát méltányolok. De alig lehetett olyan filmet találni, amiben az alkotók világos állításokat mertek volna tenni, amiben bátran és tisztán fogalmazták volna meg mondanivalójukat. Úgy érzem, hogy manapság a tévé hihetetlen eros hatással van a filmkészítésre, a film teljes esztétikájára: a vágásra, világítására, tehát a film túlságosan is igazodik a tévéhez. Egyre ritkábban látni a mozikban mozifilmet. Szomorú tapasztalat volt számomra, hogy a mozifilm kifejezoereje eltunt ezekbol a filmekbol. Nemcsak Kelet-Európában, hanem az egész világon tapasztalható probléma, hogy a filmkészítok legifjabb generációjának mintha nem lenne elég bátorsága, kello igényessége, és egyáltalán óhaja, hogy szembe menjen a mainstreammel. A mostani filmeken is az látszott, hogy nagyon mondani akarnak valamit, de nem találták ki, hogy hogyan. Nyilvánvalóan kevés a bátorság a rendezokben, hogy jobban megfogalmazzák saját muvészetüket, egyéni látásmódjukat. Filmhu: Múlt héten véletlenül láttam Önt a Róna utcai filmgyár udvarán. Dolgozik jelenleg valamin? F.K.: Igen, elokészítünk egy filmet. Filmhu: Egy újabb Tarr Béla projektben vesz részt operatorként? F. K.: Igen, de ennél többet nem mondhatok
|